Walliams az, aki mindig frappáns

David Walliams: Az éjféli banda

Mikor tíz éve felkaptam a fejem, hogy „Hé, ki ez a figura ezekkel a furcsa könyvekkel?”, már késő volt – David Walliams minden könyvesbolt polcain ott sorakozott újabb és újabb könyveivel. Minden egy szempillantás alatt történt. Először a Gengszter nagyit olvastam el. Picit félve fogtam hozzá, nehogy üres jópofáskodásba, ormótlan tréfákba akadjak. Nyomát sem találtam. Egyiknek sem. Walliams humora valódi, karakterei élnek, még akkor is, ha talán nem egészen életszerűek. Hogy is volnának!

A nagy Roald Dahl utódjaként üdvözölt író egészen ellenállhatatlanul keveri az abszurdot a realizmussal, a komédiát a tragédiával. Nem csoda, hisz lételeme a színház. 2008. előtt tévés komikusként volt ismert, irodalmi karrierje azonban csak akkor kezdődött. Lételeme lehet a nevettetés. Hogy min lehet nevetni? A nyomorúságon, az emberi kegyetlenségen, az ostobaságon, a pocsék kaján, a mohóságon, bármin. És hogy mitől lesz mindez valami egészen komoly? Elég csak egy regényét elolvasni, hogy meg tudd válaszolni.

Az éjféli banda esett rám a polcról az újonnan is kaphatók közül.

Végy egy totálisan leromlott óriás kísértetkastélyt, ami éppenséggel egy kórház (akar lenni), adj hozzá egy teljességgel inkompetens személyzetet, és spékeld meg néhány kalandvágyó kölyökkel, akiknek eszük ágában sincs éjjel aludni. Van az a kórház, ami jobb, mint egy internátus. Elhiszitek? Pláne, ha ilyen „lángelme” az egyik szobatársad, és legfőképp, ha ilyen klassz ember a portás:

– Sose gondótam vóna, hogy begyüvök a kórházba, oszt’ kikapkodják a mandulámat, erre meg pont itten találkozom egy jegesmedvével – jegyezte meg George.
– Ez nem igazi jegesmedve, George! – szólalt meg Robin.
– Észrevettem! – felelte George. – Ahogy levette a fejérű’ azt az izét.
– Micsoda lángész! – sóhajtott Robin.
– De miért teszi mindezt, portás úr? – kérdezte Tom.
– Hogy én? Hát igazábúl már a kezdetektűl mindig szívesen segítettem az Éjféli bandának – felelte a férfi csillogó szemmel. – Csak óvatosnak kell lennem, nehogy a főnővér rájöjjön, mert akkor kirúgat innen. Abban a minutumban.
– De akkor miért vállalja?
– Mert megéri a kockázatot. Mert hiszek abban, hogy ha a betegek boldogok a kórházban, akkor hamarabb meggyógyulnak.
Ebben van valami, gondolta Tom.
– És mi van, ha mégsem?
– Még ha nem is gyógyulnak meg, de legalább jobban érzik magukat. Már csak ezért is megéri.

Mégis csak nagyon életszerűek ezek a figurák! Nem lehet mindenkit szeretni. Sőt, valójában nagyon lassan lehet bárkit is megszeretni. A sötét, mocskos kórház minden emeletét bejárja a dekadenciamámor, a hierarchia pókhálós ketrece. A világ a feje tetején: az orvos tökkel ütött, a cigarettázó takarítónő hamucsíkot húz maga után, a főnővér esküdt ellensége a gyerekeknek. Akikre valójában számítani lehet: a pórnép. Szépen sorban tehát: a fent említett névtelen portás (akiről később még kiderül valami nagyon fontos), az ételkihordó asszonyság, Tootsie és a sarki újságárus, Rádzs. Egyik végtelenül önzetlen szívével és féktelen játékos szellemével, a másik életmentő humorával, a harmadik hebrencsségével és jó üzleti érzékével gyógyít. Ezek külön-külön is többet érnek, mint a másnapi röntgen.

Ha szeretitek a klasszikus londoni kulisszákat, lehet benne vidáman szlalomozni, még ha a mozgásterünk meglehetősen szűk is – a kórházból csak egy nagyon rövid hajnali mentőautózás erejéig jutunk ki egy csokor lufin elröppenő idős hölgy nyomában. Bár nem járjuk be a várost, mégis körbelengi a regényt London időtlenül létező sajátos árnyékvilága. S bár itt van velünk Rádzs, aki már a legújabb kori bevándorlás egyik karikaturisztikus figurája, az ósdi kórház még javában szellőzi ki magából az elmúlt évszázadokat.

Kolibri, 2018
480 oldal
9+

Miután Tomot fejbe találja egy krikettlabda, és a kórházban tér magához, a világ legrémisztőbb arca az első, amit meglát. Úgy tűnik, a dolgok már nem fordulhatnak rosszabbra, ám ekkor kiderül, hogy a gonosz főnővér egyetlen dologban leli élvezetét: ha kegyetlenkedhet a gyerekkórterem lakóival.
Tom ekkor még nem is sejti, hogy életében először épp egy kórházban talál igaz barátokra, és csak egy hajszál választja el élete legjobb, legizgalmasabb kalandjától. Egy életre szóló és szívmelengető kalandtól, amilyenről még csak álmodni sem mert…

Walliams világa egyszerre őrülten kortárs és végtelenül klasszikus. Ezt nagyon könnyen leírtam, de muszáj újra átgondolnom. Nos: az világos, hogy mitől klasszikus, hisz az Éjféli banda titkának lelepleződéséért cserébe valami nagyon fontos kerül a figyelmünk középpontjába: a jócselekedet mindent szentesít, és még a legnagyobb sötétségben is képes meggyújtani a világosságot. Ez nem kevés. Ez az, amiért élni érdemes és ezt mindenki tudja.

…Azt akarom, hogy ez az éjszaka örökké tartson!
Csakhogy ez képtelenség.
Semmi sem tart örökké.
Bármennyire is szerették volna a gyerekek a kórteremben, hogy az idő megálljon, és örökké ebben a pillanatban élhessenek, a magas ablakokon át beszűrődtek a felkelő nap első sugarai.

No, de mitől olyan őrülten kortárs? Az biztos, hogy Tony Ross rajzai csak a klasszikus felé húzzák, sőt David Walliams maga is tetőtől talpig klasszikus – már, ami a megjelenését illeti. No, meglesz ez, vagy el kell vetni a frappáns oppozíciót? Az biztos, hogy nem a trendi betűdesigntól, de nem is a képregényes Ping!-ektől. Van valami, amitől érzed, hogy olyan természetességgel írja a regényeit, ahogy vélhetőleg a levegőt veszi. Na jó, de szívhatna klasszikus levegőt is klasszikus tüdővel. Nem! Rájöttem: a regény ideje annyira mai – dinamikus, gyors, az itt és most heve uralja, minden ebbe a keretbe kell, hogy beleilljen. Látod, ahogy pörögnek az események: fejekben, szívekben és a végtelen folyosókon. És igenis olyan, mintha volna, ami örökké tart: az érzés, hogy mindig van tovább – lift nyílik: Ping!

Walliams az, aki mindig frappáns.

Share on facebook
Share on twitter
Share on email

Ez is érdekelhet

Egy lakótelepi betlehemes vallomásai

Rutkai Borival beszélgettünk – örökifjúságról, hópótlásról, karácsonyról A kérdéseket Bori legújabb könyve és lemeze ihlette, a Mandulka és a Karácsonyvár.

Vélemény, hozzászólás?

HÍRLEVÉL