Nagy kalandok kicsiben

A legkisebb kalandorokról sem feledkezünk meg, sőt a kicsi kalandokról sem! A kicsiknek is jár a nagy kaland és a kis kaland is kaland! Persze két-három évesen tökéletes kaland egy séta a sötétben vagy mekkora nagy kaland az első sátorozás vagy egy nagyvárosi utazás, találkozás egy ismeretlen állattal – legyen az tyúk, vicces kutya vagy bátor süni, találkozás a természeti elemekkel – kenuzás, sós vizezés, sziklamászás… Gondolkodtam, melyik az a néhány könyv, amiért nagyon hálás vagyok, hogy a polcomon van és az efféle kis-nagy kalandokról szól.

Először is köszönöm az összes Pettson-könyvet, mert nem kell egy kisgyereknek más, mint valami olyasmi élet, amit Pettson tanyáján lehet élni. Kiemelem a Pettson sátorozik című kötetet, mert itt bizony bele lehet kóstolni a sátorverés kalamajkáiba, amelyek persze itt azért rendhagyók, mert hát Pettsonéknál először is le kell szerelni a minden lében kanál tyúkokat, s végül nincs mese, az öreg és macskája a saját kertjükben állítják fel a sátrat – na jó, azért ez nem is annyira extrém, igaz!? Finduszék kalandja, bár vannak benne Nordquist-féle extremitások, hasonlít is egy klasszikus sátras kalandra: Findusz bizony fél egyedül kint aludni, szeretné, ha Pettson is vele aludna, kényelmetlen a matracon, hajnalban jó érzés beszökni a házbéli ágyikóba, stb. A legjobban azt szeretem, ahogy a díszes társaság reggel felvonul piknikezni a műhely feletti dombra. De az esti vacsora sem semmi a ház melletti kavicsos úton:

Pettson tüzet rakott a kavicson, és kávét főzött. Aztán megsütötték a sügéreket, és úgy érezték magukat, mintha a hegyekben lettek volna. Pettson nekitámaszkodott az almafának, és sóhajtott egy nagyot.
– Hát igen, nincs is jobb egy kis sült halnál meg egy csésze kávénál, ha az ember egész nap kirándulni volt a hegyekben. Legalábbis azt hiszem.
– Miért nem vagy benne biztos? – kérdezte Findusz.
– Mert sosem volt időnk ilyesmire. Meg pénzünk sem. Pedig jó lett volna.

A fiam mostanság nagyon megszerette Kőszeghy Csilla Bumburiját. A Bumburi a városban című kötettel kezdtem, mert tudom, hogy Misi nagyon értékeli a buszokat, hajókat, és általában a városi minőségből mostanában hiányt halmoztunk fel. Azon, hogy ő is megszerette Bumburit, és mindig huncutul mosolyogva mondja ki a nevét, amikor kéri, hogy olvassuk, kicsit sem csodálkozom, hiszen ez a Bumburi olyan helyes egy kutya és a gazdája, a kisiskolás Lili is igazán kedves kisleány. Az egész Bumburi-világ annyira kedves és kerek! Egyszerű, világos, letisztult kulisszák, csupa kedves báj a figurákban és valami gyermeki tisztaság, amit bár nem hinné az ember, de erősen keresni kell a sok könyvpiacon torlódó édi-bédi illusztráció és meseszöveg között. Bumburi bármit is eszel ki, mindig sok-sok váratlan dolog történik vele: csupa vidám, esetleg csak hajat–bundát lobogtató kaland. Nagyobb bántódása soha nem esik senkinek. Az idegenek jóindulatúak és segítőkészek, valami mulatságos vagy békés dolgot művelnek éppen, tehát béke van. Szükség van erre a békés-boldog egyszerűségre is néha – tekintettel arra a tudatállapotra, amikor nem kívánsz csavart, furcsaságot, groteszket, izgatót, félelmeteset – se magadnak, se a gyerekednek, hanem szeretnéd, ha a dolgok csak úgy mennének a maguk útján. Ha kaland van is, pörögjön, ne legyen nagy ijedelem, nagy rendetlenség, csak egy kicsi mindenből.

Ezért tudok örülni, ha Bumburira esik itthon a választás. Kőszeghy Csilla mindezek okán az én recepciómban egy régi vágású szerző-illusztrátor, aki persze ettől még nem ódivatú vagy idegen, hanem csak őriz egy hagyományt, ami ma már ritkaságnak számít. Mintha kicsit Marék Veronika univerzumából mentene át valamit saját vizuális és elbeszélői világába. Nem tudom, ez helytálló-e – ezen még gondolkodnom kell, de most arról volt szó, hogy azért szeretem a Bumburit, mert egyszerű és tiszta, így nem agyalok tovább azon sem, hogy miért és miképp az.

Ugrom tovább Erwin Moser különös kis meséire, amelyek számomra lélektani folytatásai a Bumburi-könyveknek. Bár képi világuk egészen más: apró és tömör képei hemzsegnek a szürreális és szimbolista elemektől. Színei könnyű pasztellek, figurái kedvesek, de a képek egésze mindig mágikus – kicsit emlékeztetve bennünket misztikus kártyalapokra. Egy-egy kép fölött el lehet hosszan időzni, a kicsik képeskönyvként is kiválóan használják. Bár a történetek nem hosszúak, a képek annyira izgalmasak, hogy sokszor nekem sincs módom elolvasni őket, mert Misit annyira izgatja, hogy egy újabb képet vizsgálhasson meg közelebbről. A legnagyobb szerencse, ami a magyar olvasókat érte ezekkel a Moser-kötetekkel kapcsolatban az, hogy Nádori Lídia fordításában lehet őket olvasni. Ez egy csuda! Nagyon sok kötet elérhető most is, persze a kedvencem – ahogy az már csak lenni szokott –, a Fantasztikus Jóéjtmesék épp csak antikvár példányban van meg nekünk. Muszáj innen idéznem nektek, de azért ugyanilyen melegen ajánlom az éjszakai álomkalandok előkészítő kurzusaként a Csodálatos Jóéjtmeséket és persze minden más Mosert. Azért is, mert bár ezekben a könyvekben már néha felborul a béke, megjelenik a gonosz vagy az kártékony ellenség, de a bájos kisemlősök és nagyvadak mindegyszálig elintézik őket kellő bölcsesség, varázserő vagy furfang bevetésével.

Hermann valójában nem is volt tengerimalac. Egészen közönséges, rózsaszínű malac volt, és egy tanyán élt. De folyton arról álmodott, hogy saját hajóján egyszer tengerre száll. Mindenkinek azt mesélte a tanya udvarán. A tehenek csak megvetően legyintettek a farkukkal, de a kakas és a tyúkok figyelmesen hallgatták.
– Hát igen – bólogatott a kakas. – Én is nagyon szeretném látni a tengert. De mi innen soha nem jutunk ki. Hermann, verd ki a fejedből.
Egy alkalommal, késő este, egy kisegér mászott be a disznóól deszkáinak résén, és néhány szem maradék kukoricát kért Hermanntól.
– Egyél csak – bólintott Hermann. – Van itt elég.
Amikor a kisegér jóllakott, szépen megköszönte a vacsorát.
– Most már indulok – tette hozzá. – Még hosszú gyalogút áll előttem, és igyekeznem kell, ha virradat előtt el akarok érni a tengerhez. Viszontlátásra!
– Várj csak! – szólt utána Hermann. – A tengert emlegetted?

Ugye, milyen izgalmas? A legjobban Moser humora szórakoztat, ahogy a legegyszerűbb helyzeteket is nagyon különösen meg tudja csavarni: kicsit meghökkent, kifiguráz, idézőjelbe tesz, hétköznapi reflexiókkal hűt le vagy szemöldökünket jól megemeli egy elgondolkodtató kifejlettel.

Nem ajánlok Nektek már mást, csak a legendás Janosch nagyon kedves Kistigris és Kismackó-sorozatát. Itt nem apró mesék gyűjteményével van dolgunk, hanem minden kötetben egy regényesen kibomló, de kevés mondattal megírt kerek történetet találunk. Itt már követni kell a történetet, nem lehet csak úgy ide-oda lapozni. Kicsit több szöveg, kicsit több izgalom és két állandó kedves főhős. Ennyi már elég ahhoz, hogy nagyobb legyen a sztorik íve, több legyen a dinamika és a felvetődő kérdés, de ettől még itt is épp az a lényeg, hogy a világ sosem fordul fel fenekestül. Nem tekintünk se a mély múltba, se a távoli jövőbe, nincs nagy csata, riadalom – van viszont egy kiszámítható pálya, amit Kismackó és barátja, Kistigris bejárnak, s mindig ugyanoda érkeznek. Hová is? Talán oda, hogy a legfontosabb a barátság és az otthon melege. És még valami: a szabadság. Ha valami többletre vágytok felnőttként: éppen ez lehet az – a Janosch-könyvek fölött még mélázhattok egy darabig azon, vajon milyen világ is az, amelyben Kismackó és Kistigris élnek. Hasonlít-e a miénkre?

A szerző, a híres német Janosch, aki különleges művésznevén több, mint százötven könyvet írt, idén ünnepelte 90. születésnapját – így néhány évvel idősebb a mi Marék Veronikánknál, ha már Kőszeghy Csilla apropóján emlegettük kedves élő klasszikusunkat. A lengyel-német felmenőktől származó Janosch Felső-Sziléziában született, ahonnan még gyerekként, a II. Világháború alatt Münchenbe kellett menekülnie családjával. Bár első könyve 1960-ban jelent meg, a nagy sikert, sőt elég hamar a világsikert az 1978-as Irány Panama! c. meséjével érte el. A Kistigris és Kismackó-sorozat ikonikussá vált, s velük Janosch neve is. Több nagy kalandot is átélt az életben, az egyik minden bizonnyal az volt, amikor 1980-ban Tenerifére költözött feleségével. A mai napig ott alkot, többek közt ír a Die Zeit számára és új saját könyvön dolgozik. Bár a világ 30 nyelvén olvashatjuk kedves kis történeteit, magyarul elsősorban az itt is idézett sorozata elérhető – hála a Mórának. Nem kevés ez sem: kicsit több mint fél tucat Kismackó és Kistigris-kötet vár rátok, ha nagyon megszerettétek!

Share on facebook
Share on twitter
Share on email

Ez is érdekelhet

Vélemény, hozzászólás?

HÍRLEVÉL