Kamaszmonológok diskurzusa
Már a címének is megörültem. Annyira láttam magam előtt – a szívem helyén azt az üres bódét. Mint később kiderült egy tengerparti bódéról van szó, mely nyáron csordultig volt csupasz, nyalókázó, szerelmes kamasszal, de most tél van és hideg, és hol van már az a bódé – minden csupa dér és üresség… Egy nyári szerelmére emlékező szorongó kamaszlány emlékei szorultak ebbe a fabódéba – azért ennyire beszédes ez a kép, azért is ennyire szép ez a cím.
A norvég színész, író Linn Skåber különleges vállalkozása ez a könyv. Nekivágott és elkezdett kamaszokkal beszélgetni, akik közül sokan elfogadták a barátságát és megosztották vele legbensőbb ügyeiket. Ahány kamasz, annyi kihívást jelentő élethelyzet, ahány történet, annyi hang. A szerző törekedett a történetek teljes hitelességének megőrzésére, gyakran olvashatunk hát szószerinti elbeszéléseket.
Skåber beszélgetései mögött valódi találkozások állnak: ember az emberrel. Máskülönben nem olvashatnánk semmi érdemlegeset. Itt pedig nagyon is húsbavágó minden mozzanat. Legyen szó vágyott titkos saját éjszakai életről, édesanya elvesztéséről, szégyellt árulásról vagy kirekesztésről.
„Különös, hogy minden gyerek elfogadja azt, hogy egyszer csak fel kell nőni. Én is elfogadtam, hogy ostobaság Stellán a boltba lovagolni. De ki döntött így? Az élet? A felnőttek? Akik egyszerűen csendben feladták önmagukat, a falovaikat, az erdőiket, a maszatos arcukat, és halkan és észrevétlenül leszoktak a nevetésről, az álmodozásról, a játékról, majd lassan elkezdtek Fifát játszani, és úgy tenni, mintha nem játszanának, végül pedig teljesen leszokta a játékról? Ki dönt ebben? Ki döntött? Mikor felejtettek el mindent?”
Minden történet egyszerűen az, ami. Nincs hozzá tupír vagy líra vagy okoskodás. Nincs kommentár. Csak sorban olvashatod a történeteket – részleteket egy fiatal életéből. Mintha naplót olvasnál, de azért mégsem. Érezni, hogy egy élő beszélgetés lenyomatai is beleivódnak a szöveg textúrájába. Érezni, hogy valaki nagyon figyel.
„Anya mindig vicces.
De ezt nem tudják azok a nők, akik kifüggesztik a névsort a közös mosodában. Nem is olyan meglepő tulajdonképpen, hogy nem tudják. Anya nem mer önmaga lenni, amikor találkozik velük. Pont olyan, mintha félne, hogy nem elég rendes vagy mi. Lassan beszélnek egymással, amikor összetalálkoznak a lépcsőn, mintha attól tartanának, hogy valaki nem ért meg valamit.
– Nem-szabad-elfelejtened-eltávolítani-a-bolyhokat-a-mosogópből.
– Igen-el-szoktam-távolítani. Nem-hiszem-hogy-elfelejtettem-volna.
– Igen-mert-tudod-hogy-el-kell?
– Igen-olvastam-a-falon-a-szabályzatot-és-meg-szoktam-csinálni.
A falon? Anya úgy beszél, mintha csak kb. két éve lenne itt. (…)
Ilyenkor mintha zabszem lenne a seggemben. Nem tudnak normálisan beszélni? Akkor megértenék, milyen vicces az anyám. Ha merne önmaga lenni, akkor valami ilyesmit mondana:
– Még jó, hogy kiveszem a bolyhokat. Mi, afrikaiak azzal tömjük ki a paplanjainkat. És a köldökszöszeinkkel. Elrakjuk őket a télre. Olcsóbb, mint a pehelypaplan a JYSK-ben. Valami ilyesmit mondana. Esküszöm. (…)
Akkor már könnyebb a rasszista nővel a harmadikon. Kedvelem. Mintha megpróbálná megőrizni a rasszista nézeteit, de nem igazán sikerülne neki. Érzem, hogy kedvel. Megpróbálja eltitkolni, de kedvel. Egyszerűen csak érzem.
– Olyan rohadt nehéz a biciklit nem a lépcsőházban tárolni, vagy mi? Nem kell, hogy egész Afrika kibaszottul itt legyen állandóan.
– Kiviszem a biciklit, Iversen néni, de jobban szeretem, ha a lépcsőházban van. Tudja, azok a szemét szomáliak úgy lopnak, mint a szarka, nem igaz?
– Igen, ebben igazad van, de akkor az sem segít, ha a lépcsőházban van, mert az is tele van feketékkel.
– Ó, de hiszen utálná, ha elköltöznénk, Iversen néni. Ki hozná el akkor önnek az újságot szombatonként?
Erre csak horkant egyet, és faképnél hagy, de látom a hátán, hogy mosolyog.
Abból tudom, hogy nem teljesen rasszista, amit róla a 67-es buszon történtekről híresztelnek. …”
Nem csodálkoznék, ha sok kamasz elolvasná és szeretné. Esetleg sosem tudjuk meg. Lisa Aisato képei – újhullámos, digitális „fotorealista festményei” – azt hiszem, elég vonzók, de bizonyos, hogy nem mellékesek.
Az előszóban úgy fogalmaz Skåber, hogy a kamaszokat azért nem érthetjük meg, mert nem vagyunk kamaszok. Igaz, nem vagyunk kamaszok, de esetleg voltunk. Ha éberen éljük az életünket, és van kapcsolatunk saját magunkkal, akkor van esélyünk érteni őket, akkor is, ha éppenséggel norvégok. Csodálkoztam ezen a mondaton, hisz enélkül ő sem lett volna képes megírni ezt a könyvet.
