Hang a túloldalról

Talán a lélek motorja?

Joanna Concejo: T, mint tenger

Aki ismeri Az elveszett lélek című Olga Tokarczuk-könyvet, melyet Joanna Concejo illusztrált, nem fog meglepődni az illusztrátor szerzői könyvén, sőt legszívesebben azonnal fejest ugrana bele.

Ahogy Az elveszett lélekhez, a T mint tenger című kötethez sem kell más, csak egy nyitott szem és egy nyitott szív. Mintha egy egészen különbejáratú naplóhoz kaptunk volna kulcsot, egy teljes művészi szabadsággal formált albumhoz, mely a tér és idő apró szilánkjaival, puhaszélű szeletkéivel, minden érzést és gondolatot egybemosó hullámzásával van tele, csordultig.  

Bár hamar megtaláljuk a könyv horizontját, látjuk és érezzük is, ki is lehet T., a főhős – hol is él, mennyi idős, mi kelt benne szorongást, mitől lesz szomorú vagy dühös –, alakja mégis szinte átlátszó marad, mintha a határvonalakat közte és köztünk finoman elcsiszolnák az általa vagy épp általunk bejárt tengerpartok homokszemcséi.
Áll és nézi a tengert, mi ott állunk vele, és mi is nézzük a tengert. De melyiket? Amelyet ő lát? Vagy amelyet Joana Concejo egyszer látott? Vagy amelyet mi láttunk valaha, valahol? Vagy csak képzeltünk? Álmodtunk?

T. kiált. „Nem is vagyok már kicsi!” Ahogy őt, bennünket is meglep a hangja. Akkora a csönd. T. egyedül van? Felteszi a kérdést: „Vajon a túloldalon is áll valaki? Ott, ahol eltűnnek a hullámok?”

Annyiféle tud lenni a tenger. Annyiféle az érzékelés. Az apró részletek mindent eldöntő fontossága, a megfigyelő szemének és az együttérző olvasó szívének csodája lakik a lapok közt. Megsárgult képszélek a végtelen hullámzás peremén, vízcsepptől sérült fényképek – mind-mind csupa rajz, és a rajzolt emlékcseppek, melyeken feltűnik egy-egy élőlény rejtélyes, mégis mindig bizalomébresztői alakja T. életéből. Vagy talán kicsit a miénkből? A T.-t ábrázoló rajzok különös perspektívái mintha a lélek mozdulatát tennék oda a test által megélt mozdulat mellé.

 A vágyakozás, az emlékezés, a mulandóság és a forró szeretet apró képsarkakhoz tapadó vagy épp a teljes képmezőt betöltő mozgása rejlik a kemény borítók között. Finom szemcsés homok, csillogás, mindent betöltő ragyogás. A kis dobozkában őrzött kék üvegdarab. Az ismeretlen helyre elásott műanyag dinó.

A lélek leltárában ott van nagyapa, anya, valaki a messzeségben és valaki a szív közelében. Gazdag ez a leltár, s közben a szemetet széthordó sirályok vijjogása és a tenger zúgása megengedi, hogy a finom zajban inkább befelé hallgatózzunk. 

Ha örvendeztetek már a kékek és zöldek színváltozatain, most megkoronázhatjátok ezt az élményt, ha könnyen nyomot hagynak bennetek elejtett szavak, retinátokon megragad minden a világ felületére írt különös szó vagy mondattöredék, akkor a T mint tenger lapjai is egyesével hagynak majd rajtatok lenyomatot. Vagy Ti rajta?

A kék tinta soha ki nem fogyhat. Csak úgy, mint a tenger végtelensége, mely olykor fékezhetetlen öntörvényűségében, hol lágy ölelésében mutatkozik meg számunkra. Ez a sodró-ölelő dinamika ragad el Concejo könyvével, amely elkerülhetetlenné teszi, hogy saját emlékezésünk áramlataival találkozzunk. Ezek az áramlatok persze hozhatnak bármit a világból, nem csak a tengert vagy a vízzel érkező élményeinket. 

Hozzám például egy gyerekkori sétahely finom emlékét hozták ma el: nagyapámmal tett sétáimat kezünkben egy fürt szőlővel, útban az apró csíkos csigaházak lelőhelyéig, át a felüljáróra vezető apró betonlépcsőn, kisvárosi utcák kerítései mentén, ragyogásban, kézfogásban, csöndben, nagy-nagy csöndben. 

Mikor először találkoztam a könyvvel, mást hoztak. A kötet mottója is erre a szabad kapcsolódásra inspirál:

„Reggel a tengernél hallani az egész világot.” 

Mindez számomra elegendő bizonyíték arra, hogy a fényképek és emlékképek játékos tánca a digitális világ szülöttei számára is fontos, hogy minél gyakrabban megtalálja kézzelfogható médiumait: a papírt, a tollat, a ceruzát és a színeket, mert az anyag lassúsága enged bennünket is arra a fordulatszámra csillapodni, amin a lélek motorja még járni képes.