„Neked is van valakid az óceánon túl?”

Kirsti Paltto: A csengő

Zsigeri az északi irodalom lírai prózájáért való rajongásom, talán azért, mert a hétköznapi életet átjáró egzisztenciális csodaélmények rövidebb-hosszabb történetei olyan kivételes közvetlenséggel szólalnak meg ezeken a tájakon. Ha pedig igazi kulturális csemegére akadok köztük, elragadtatásomban mindenkinek erről beszélek. Így történt Kirsti Paltto A csengő című meséjével is – pedig már korábban ezerszer megfordult a kezemben a könyv, sosem olvastam el teljes odaadással. Kis mentségemre szolgál, hogy ez nem az a könyv, amely egy szempillantás alatt eladja magát a nagy könyváruházak polcain – van benne valami régimódiság, ami hazai megjelenésekor, 2007-ben is zavarba ejtő volt, ma is az. Ez a régimódiság a borítón meg is riasztott, különösen a cím tipografikus megoldása. Hiába láttam, hogy a rajzok egyébként izgalmasak és szépek, hiába tudtam, hogy a Cerkabella nem ad ki érdektelen könyveket, a könyv mindig kikerült a kezemből. Pedig ezt a bizonyos borítót a könyv illusztrációival együtt ugyanaz a Mika Launis készítette, aki később a finn Harry Potter-borítókat is, de A csengő képei egy egészen másik lelkiség és képi kultúra termékei, mint a Rowling-sorozathoz választott vizuális világ. A pasztellrajzok közt legfőképp a gyermekarcokat bámulom meg, a fénylő tekinteteket, a finom kézmozdulatokat, no és a puha, meleg színekkel szőtt textúrákat, amelyek pompásan hordozzák magukon az elemek szikrázását. Föld, víz, levegő, tűz…

– Mit keresel te itt egyedül a parton? – kérdezte Óriás Ali. – Nincs neked barátod?
– Nincs. Aki volt, az elköltözött. De figyelj csak… nem vihetnél el engem Máréhoz?
– És ő hol van?
– Az óceán másik oldalán, Amerikában. De itt feledte a játékautóját. Ha mi ketten eljuthatnánk oda, elvihetnénk neki az autót. (…)
Mihkku figyelte a tengert. Csak úgy sziporkázott a napocska sugaraitól. A szigeteket is már maguk mögött hagyták. Minden irányban csak a tenger látszott, mely a széleken belekapaszkodott az égbe. Ennek mentén egyenesen a napba lehetne szaladni. Semmi nem zavarta meg a tenger nyugalmát, még egy sirály vagy egy csér sivítása sem. A tenger épp oly nyugodt volt, mint az ég.
Talán nincs is különbség az ég és a tenger között? – morfondírozott Mihkku. Majd este megkérdezi az édesanyjától…

A ma már 70-es éveinek közepén járó, elsősorban északi számi nyelven író írónő, Kirsti Paltto 1990-ben írta ezt a mesét, s ez érezhető is az elbeszélés módján, ízén – még akkor is, ha a 90-es számi értelmiség szubkultúrájáról alig tudok valamit. Paltto gazdag írói munkásságának egyetlen magyarul kötetben megjelent darabja ez a mese, ami egyébként is különlegességnek számít, itt és most pedig igazi kincsnek tartom. Mindjárt meglátjátok, miért.

A kisfiú másként nézett ki, mint a többi gyerek a faluban. Sápadtbarna, kerek feje volt, fekete hajfürtökkel. Szúrós fekete szemmel félénken tekintett körül. Mihkku annyira bámulta a fiút, hogy meg is feledkezett a csengőről.
(…) Óriás Alinak kellene a csengő, de ezt nem is lehetne megmondani, mert csak kinevetnék. Még édesanyja előtt is hallgatott a dologról. A felnőttek nem értik a bálnák szavát, és nem is merészelnének egy bálnával útra kelni.

Nem csak azért kincs ez a könyv, mert felbukkan benne egy chilei menekültcsalád, de azért is. Nem csak azért, mert erős képekkel és pontos, tömör, de annál érzelmesebb mondatokkal ír a lapp halászok tengerhez és társadalomhoz való viszonyáról, de azért is. Olykor talán zavaróak az iskolás megfogalmazások az indiánokról, a filmek világának hamisságáról, olykor talán túl merev képekbe, szigorú párbeszédekbe foglalódnak a szülői és gyermeki gondolatok, a könyv mégsem veszíti el abszolút hitelességét. Talán mert nem mond többet annál, mint amit igazán mondani akar, s mert az emberi párbeszédek olykor valóban nagyon sablonosak tudnak lenni. Szebben mondva, sok mindenben nagyon hasonlítanak egymásra… Ráadásul a távolság gyermek és szülője között olyan finoman változik, olyan fürgén mozog a rövid kis mese horizontján, ahogy a valóságban is történik: egyik pillanatban még a gyermeki meg nem értettség elszigeteltsége találkozik a szülői figyelmetlenséggel, de a másikban már ott a szülői figyelem, és ott a gyermeki áhítat is.

Hiányzik vajon Sergionak az apukája? Hisz olyan sokáig van távol. Mihkkunak mindenesetre hiányozna az édesapja, ha este nem jönne haza a halászatból. Kihez bújna, Kinek a bajszát cirógatná, kitől hallana a halfogásról? Ki mellé búja este elalváskor? Kivel rúgná a labdát?

Csodálatos életszerűséggel csúszkálunk Mihkku, a még iskola előtt álló kis főhős saját benső félelmeinek, vágyainak síkjai és a gyermek-gyermek, felnőtt-gyermek-találkozások sűrűbben rajzolt rétegei között. Paltto meséje oly hűen mutatja be a valóság és a képzelet felejthetetlen gyermekkori bújócskáit! Ettől a játéktól lesz a mese elragadó.

Az Amerikába kivándorolt barát után vágyakozó Mihkku váratlanul találkozik egy beszélő bálnával, aki szívességet kér tőle. Nem is akármilyet. Szépen szóló csengőre van szüksége. Hogy miért? Majd meglátjátok. Csak annyit árulok el, hogy Mihkku végül nem a falusi kis üzletből szerez csengőt Óriás Alinak, s hogy Sergio, a chilei kisfiú sem lesz már annyira kifürkészhetetlen és idegen a számára.

– Neked is van valakid az óceánon túl? – kérdette tágra nyílt szemekkel Sergio.
Mihkku nem felelt, csak belemártotta a csengőt a sós vízbe. Ebből Sergio sejtette a választ.

A csengő története annak mesés bizonyítéka, hogy akkor kapunk segítséget, amikor a legnagyobb szükségünk van rá, s gyakran onnan, ahonnan nem várjuk. Csak ki kell nyitnunk a szívünket, és megtörténik, amire vágyunk. Ha ehhez csoda kell, akkor csoda történik, ha „csak” egy kérésre van szükség, akkor a kérés kap hangot.
A csengő hangjai pedig a tenger túloldalára is átérnek…

„Apa azt mondta, hogy ha a tenger vizében megrázom a csengőt, akkor a tenger magába fogadja a hangját. Aztán elviszi oda, ahova te szeretnéd.”

Share on facebook
Share on twitter
Share on email

Ez is érdekelhet

Vélemény, hozzászólás?

HÍRLEVÉL