Erich Kästner: A repülő osztály
Egy vagy inkább több családi beszélgetés vezetett el minap A repülő osztályhoz. Rég indított meg elbeszélés úgy, ahogy most Kästner talán sokak emlékezetében karácsonyi történetként élő „meséje”. Egy percig hezitáltam csak, hogy megírhatom-e most az ajánlót, mert legbelül azt éreztem, hogy ez a történet ugyan arról szól, amit Karácsonykor ünneplünk, de nem véletlenül került most a kezembe, amikor a barátság érzéseihez, tapasztalatához fűződő könyveket gyűjtögetjük. Olyan különleges bölcsességgel beszél a barátságról, s olyan finom kézzel szövi össze a diákkori és a felnőttkori barátságok szálait, hogy beleszédül az ember, ha mind átérzi, amit át lehet. Az elbeszélő is forró augusztusi napokon írta meg karácsonyi meséjét, s a Zugspitze alatti legelőkig kellett mennie, hogy a havas csúcsokra tekintve felidéződjön számára a tél szelleme. Én most egy napsütötte őszi héten kaptam ajándékul a történetet és igyekszem is megőrizni Karácsonyig a szívemben, sőt, ha lehet, akkor minden Karácsonyig.
Már csak egy fejezet volt hátra az imént. A fiam hirtelen felébredt a délutáni alvásból, oda kellett szaladnom. Kicsit bosszantott, hogy nem tudom békében befejezni a könyvet, de ahogy odabújtam az ágyba, az előtte még egy perccel síró Mihály visszaszenderedett. Lopva néztem, milyen békés ismét az arca. Ahogy ránéztem, Kästner történetének hatására azt kívántam: legyen ő is olyan bátor és tiszta szívű fiú, mint Kästner diákjai. Bárcsak olyan világ venné őt körbe, mint amiről A repülő osztályban olvasni! Persze az a világ (Kästner 1900-as, 1910-es években telő diákkorát idéző drezdai világ) sem volt fenékig tejfel – hogy is lett volna, ráadásul az elbeszélés középpontjában az igazságért való küzdelem áll, amely egyéni és kollektív igazságtalanságokból is ered a történetben –, mégis azt kívántam Misire nézve, hogy legyen olyan boldog, amilyen boldogságot azok a fiúk meg tudtak élni. És amiről mindannyian álmodtak. Bár különfélék voltak: egyikük árva, másikuk szegény családból való, a harmadik kicsi és félős, tehetségük is másban volt, mégis megegyeztek abban, hogy a jövőjükre bizakodva gondoltak. Ehhez bizonyára nagyban hozzájárult, hogy tanáraik közt is akadt valaki, akinek nem volt más vágya, csak hogy a diákok bizalommal tudjanak hozzá fordulni. Doktor Bökh, nevelőtanár, a fiúk Justusa – akit azért szerettek olyan hő szívvel, mert mindig, de mindig igazságos volt velük – egy kisebb iskolai kalamajka rendezésekor ezt mesélte a delikvens diákoknak:
A történet azoknak a kis negyedikeseknek egyikéről szól, akik húsz évvel ezelőtt a ti vaságyaitokban aludtak, és a tanteremben meg az ebédlőben a ti helyeteken ültek. Derék szorgalmas gyerek volt. Ugyanúgy felháborodott az igazságtalanságokon, mint Martin Thaler. Ha szükség volt rá, verekedett mint Matthias Selbmann. Néha éjszaka a hálóterem ablakdeszkáján üldögélt, és honvágya volt, mint Uli Simmernnek. Rettentően okos könyveket olvasott, mint Sebastian Frank. És néha elbújt a parkban, mint Jonathan Trotz.
(…) elhatározta, hogy ebben az iskolában, ahol gyerekkorában szenvedett, mert senki iránt nem lehetett teljes bizalommal, valamikor ő maga akar nevelőtanár lenni. Hogy a gyerekeknek legyen valakijük, akinek mindent elmondhatnak, ami a szívüket nyomja.
A Bökh-féle erkölcsiség olyan szépen rímel Kästner sokat citált mondatára írói hitvallásáról: „az érzés őszintesége, a gondolkodás világossága, az egyszerűség szóban és mondatban”. Nem kevés. Ha nem a legtöbb…
Ez a tanár olyan szépen tudott figyelni, olyan szépen tudott kérdezni, hallgatni és megszólalni. Nem csoda, hogy a gyerekek másik kedvence, Nemdohányzó varázslatos figurája is hasonló „tudománya” miatt került olyan közel a kisdiákok szívéhez. Ez a másik felnőtt ugyan nem volt tanáruk, mégis rengeteget tanultak tőle, s ő is ugyanúgy óvta őket, mintha hivatalból rá lettek volna bízva – gyakran épp saját maguktól.
Sokszor fordultak hozzá tanácsért. Főleg olyankor, ha a tanárukat nem akarták megkérdezni. (…) Néha azonban éppen olyan esetekben volt tanácsra szükségük, amikor az igazság és az igazságtalanság olyan nehezen volt különválasztható. Akkor nem merészkedtek Justushoz, hanem sietve átmásztak a kerítésen, hogy megkérdezzék a Nemdohányzót.
Ez a társadalom peremén élő, művelt, mégis kívülálló figura egy kiszolgált nem dohányzó vasúti kocsiban élt az iskola közelében fekvő kertek egyikében. Ez a kert és Doktor Bökh szobája olyan menedékhelyeket jelentett a történet főhősei számára, amilyenről mindannyian álmodunk. Nem vagyok borúlátó, de úgy sejtem, a mai gyerekek számára kevesebb olyan világítótorony létezik, mint Kästner korában. Mintha akkoriban még könnyebb lett volna a lényegi dolgokról párbeszédet folytatni. Akár kortársainkkal, akár gyerek-felnőtt viszonyban. Ma sem lehetetlen, de azt hiszem, sokkal nehezebb.
Aztán ez a két felnőtt figura találkozik is egymással. Nem is akármiért. És nem is akárhogy. De nem árulom el egyiket sem, mert jobb, ha ti magatok is kézbe veszitek ezt a karcsú kis kötetet.
A gyerekek élik a maguk intenzív diákéletét: elrabolt dolgozatokért és foglyul ejtett osztálytársért mennek csatába, karácsonyi színdarabot írnak és próbálnak gőzerővel – A repülő osztály címmel. Gyakran kell szembenézniük saját félelmeikkel, de teremtenek bőven módot arra is, hogy megérezzék saját erejüket. Olykor szembesülnek azzal, hogy van, amin egyedül nem tudnak változtatni, de megtapasztalják azt is, hogy nincsenek egyedül. Ezeket a mindennapokat keretezi két felnőtt barátjuk találkozása, amely olyanná válik számukra, mint egy tükör, amibe beletekintve nem csak mindannyiuk jelenvalósága válik élesebbé, hanem a képen a húsz évvel ezelőtti múlt is kibontakozik ködéből. Ez a múlt nem önmagáért való: valahányuk szép jövőbe vetett bizalmának fénye emelkedik ki a ködfátylak közül. Mintha együtt mozgatnánk A repülő osztály díszleteit.
A két férfi egyik legfontosabb beszélgetésében hangzik el ez az alábbi gondolat, amely számomra a könyvből áradó fényesség egyik fő forrása. Ez az, amely bevilágítja A repülő osztály szereplőinek kapcsolatait, ez az, amire kívánom, hogy mindannyian minél erősebben rá tudjunk kapcsolódni – ha csak lehet, minden nap:
(…) azt szeretném, ha több lenne az olyan ember, akinek ideje van emlékezni arra, ami lényeges. Pénz, rang és dicsőség – hiszen ezek gyerekes dolgok! Ez csak játék, semmi egyéb. Felnőttek ezzel igazán nem tudnak mit kezdeni.
