A kupléköltő bivaly, a víziszonyos disznó meg a többiek

Marabu: Animátum

A képregényeiről és karikatúráiról jól ismert Marabut már korábban polcunkra gyűjtöttük íróként is: A gonosz törpekommandósok annak idején igen vidám egy-két órát szerzett szerzett nekem és akkor 9 éves házitesztelőmnek, aki hangos nevetések között együltő helyében fogyasztotta el a könyvet, majd ennyivel tette le azt: „Ez marha jó volt”. Elég biztosra mentem tehát, amikor a szerző új, a Könyvhétre megjelent fantasyregényét választottam a nyaralásra. Az Animátum persze nem gyerekkönyv, kamaszoknak viszont már nyugodtan a kezébe nyomnám. A törpekommandós élmény óta 12 évessé cseperedett, egyébként fantasy-rajongó fiamnak még kicsit korainak érzem, de egy-két év múlva szerintem imádni fogja. Nagyon jó könyv ugyanis.

Pedig a jó fantasyk szokásos kereteihez képest az Animátum világa viszonylag egyszerű. Az ország, amelyben járunk, egyetlen hosszú tengerparti csík, három jelentősebb várossal. Lakosai ember módjára élő állatok. Egészen pontosan tizenkét faj – farkas, róka, juh, bivaly, kutya, macska, nyest, borz, kecske, puma, nyúl és disznó – népesíti be az országot. A történelmi-politikai háttér pedig az emberi történelemből is sokszorosan ismerős felállás. Az előző király, XXXI. Animátusz hatalmát forradalom döntötte meg, helyét XXXII. Animátusz vette át. Hogy a harmincegyes számú uralkodó milyen állapotokat teremtett országában, amelyek végül forradalomhoz vezettek, arról nem sok derül ki – nem is kell, rossz volt, elmúlt. A mi történetünk az új király uralkodásának évtizedeiben játszódik, a (majdnem) mindenki által várt béke időszakában. Csakhogy Animátum egyes polgárai számára egyre kérdésesebb – máshonnan nézve, egyre egyértelműbb –, hogy ki is uralkodik valójában az országban. Az új rendszerben a varázslók zárt kasztja, élükön a Nagymágussal, mind nagyobb gazdagságra, hatalomra és politikai befolyásra tesz szert, és nagyon úgy tűnik, hogy a vágyott polgári szabadság és béke újra elenyészik.

Amit aztán ebből – a fantasy műfajához képest – kisléptékű keretből kihoz a szerző, az egy sodróan fordulatos, élő, roppant szórakoztató, és folyamatos reflexiókra késztető meseszőttes. Valami más, mint amit megszoktunk.

Meseszőttes, mert már a szerkezet is rendhagyó. 6+2 könyvből áll (a plusz kettő egy utazás krónikája, illetve az epilógus), amelyekből az első négy XXXII. Animátusz korszakának egy-egy látszólag véletlenszerű keresztmetszeti pillanata. Mindegyik könyvben három történet, ugyanazon esemény különböző ága-bogai. Egy falucskában egy farkaslány csempészet gyanújába keveredik. Egy városban egy léha varázslóróka nyit boltot. Egy száműzött harcművész farkasnak végre sikerül meghallgatást eszközölnie a Nagymágusnál. Egy líceumban csaknem halálra sebeznek egy nyest diákot. És kezdődhet a kösd-össze-a-pontokat játék: a könyvek közötti összefüggés rejtélyes és homályos; az ellenállás kibontakozásához és a végkifejlethez vezető döntések, események, folyamatok láncolata búvópatakként húzódik meg. Mint egy kirakós darabkáit, úgy szedegetjük és rakosgatjuk össze a rengeteg visszatérő és alkalmi szereplő múltját és jelenét, választásaik indokait és következményeit, és persze Animátum mindennapjainak milliónyi szórakoztató és meghökkentő részletét.

Ahogy kirakósdarabonként bontakoznak ki a hatalomgyakorlás (pontosabban a hatalommal való visszaélés) mindennapi technikái is. Az, hogy mi a baj – hogy baj van –, apránként válik bizonyossá, hiszen nincs itt semmiféle véres diktatúra, látványos elnyomás; polgárok jönnek-mennek, teszik a dolgukat. Eleinte egy-egy lehalkítva kibökött mondat, hatóság és polgár közötti párbeszéd, gyanús karriertörténet, a varázslókkal szembeni megvetéssel vegyes félelem megnyilvánulásai jelzik egy romlott és veszélyes hatalom jelenlétét. Aztán ahogy ismerkedünk Animátummal, úgy megyünk a sűrűjébe: a kuplék közötti kötelező állami propaganda, a besúgói beszervezés, a betiltott könyvek, a száműzött rendszerkritika, a korrupt bürokrácia, az országból elmenekülők világába – és előbb-utóbb persze a Nagymágus palotájába.

Furcsa módon azonban a lakosság egy jelentős része mintha teljesen rendjén valónak találná mindezt. Míg a falvakban és Udunnium városában élők morózus ellenszenvvel méregetik a mágusok helyi és országos ténykedését, a Királyi Főváros lakossága elnéző mosollyal nyugtázza a fokozatos varázslói hatalomátvételt. A király sehol, történetünk legvégéig legalábbis alig bukkan fel. Akit olvasóként megszemlélhetünk valamelyest közelebbről is, az az – inkább hatalomvágyba besavanyodott, patetikus manipulátorra, mintsem fenséges sötét erőre emlékeztető – puma Nagymágus. Hogy tudja ez a varázsló és zárt, átláthatatlan mágusi köre befolyása alatt tartani a királyt és a teljes Fővárost? És elegendő lehet-e az egyes fejekben, suttogó magánbeszélgetésekben megfogalmazódó kétely és változtatási vágy egy szervezett ellenállás létrejöttéhez?

Az Animátum szereplői – legyenek polgárok, a hatalom képviselői vagy varázslók – nem heroikusak, és gyakran még csak nem is egyértelműen „jók” vagy „rosszak”. Ez egy olyan, nagyon is emberi vonása ennek a világnak, amit személy szerint nagyon szerettem. Hétköznapi hőstett és kicsinyes versengés, elköteleződés és elvakultság, becsvágy és önzetlenség, ostobaság és éleslátás, dőre és bölcs döntések megannyi kisebb-nagyobb fogaskereke mozgatja a történetet a maga útján. Akad itt morcos, ám széplelkű szerelmetes bivaly, a hatalomból kibukó és kiábrándult nyúlasszony, királyi nyomozó kutya, belevaló malackirálylány, az elmebajok mágiával való gyógyíthatóságát tanulmányozó varázslótanonc, ellenzéki könyveket író farkas, kényszeres postamester kecske – és vagy százan mások, akik így vagy úgy, de megrezegtetik a nagy szövevény szálait. No persze van, akire egy kicsit több hárul, hiszen ott van például Macuka, a cserfes, éles eszű, éles nyelvű macskaleányzó, akiről már a borítószövegből is sejtjük, hogy különleges adottsága révén lesz némi szerepe a végkifejletben – de ennek további megszellőztetése már túllépne egy könyvajánló megengedett spoiler-keretein.

Általában vannak aggodalmaim az antropomorf állatokat szerepeltető fantasykkal kapcsolatban, hiszen olyan könnyen válik esetlenné és mesterkéltté az emberi és állati jellemzők közötti átjárhatóság. Az Animátumban ennek nyoma sincs – a szerző mintha az állatkarakteres fabulák és szatírák legjobb hagyományaihoz nyúlt volna vissza. Marabu, ahogy azt több interjúban elmondta, az állatövi karaktertípusokból indult ki Animátum benépesítésekor. Én ezekről sajnos nem sokat tudok, az azonban biztos, hogy Animátum lakosai állatestüket leszámítva minden vonatkozásban teljesen emberiek, ami gördülékenyen működővé teszi ezt a forgatagot. Ebben a XV.-XVI. századot idéző világban kereskedők és fuvarosok róják az utakat, a társadalmi elit parókát és háromszögletű kalapot visel, a lakosság közösházakban élvezi a zenés műsort egy tál mannahínár és elmés csevej mellett, útiházak várják a megfáradt vándorokat. A polgárosodó középkori hangulatot tökéletesítik a történetek elejére helyezett cifra nyelvezetű „tudományos” szövegkivonatok (amelyekből igen hasznos és szórakoztató adalékok derülnek ki Animátum világáról, és amelyekhez a szerző, ahogy azt a könyv végén írja, régi magyar tudományos szövegeket vett kölcsönbe), a tipográfia, illetve Bódi Katalin és a szerző rézmetszetekre emlékeztető illusztrációi.

Bátran vágjatok hát bele az Animátumba – fordulatos, humoros, fanyar, nehezen letehető történetfolyamba léptek be az első oldalaktól. A valósággal való bármely hasonlatosság pedig – ahogy a szerző erre rögtön az elején felhívja figyelmünket – pusztán a véletlen műve.